Ítélkezel, mutogatsz,
mást hibáztatsz,
Amikor kapod a leckéket,
s az élet vizsgáztat.
Költői kérdések hagyják el a szádat:
Istenem,miért engem bántasz?
Érzelmeid uralják elmédet,
Így születnek a döntések.
Nem hallasz, s nem látsz,
A szíved hangja elhalkult már.
Dühöngő szörnyeteg lettél,
Ki ártani nem fél,
Mert elvesztetted a kontrollt,
A szíved békéjét, az otthont.
Lelked otthonát,
Hol első a biztonság.
Mely nyugalmat áraszt,
S hol senki sem árthat.
Zárd ki,
Vonulj el,
Csendesedj el és lazulj el.
Keresd meg belső templomod,
Itt biztosan megtalálod az okot.
A miértek okát,
S hogy
hogyan tovább.
Csak légy türelemmel,
S ne versenyezz az idővel.
Közben kopogtatnak templomod ajtaján,
Egy tikkasztó nyári nap hajnalán.
Beleremegnek a falak,
Ahh,ez nekem túl nagy falat.
Megigazítod a pajzsod,
Élesíted a kardod.
Készülsz a harcra,
Nem számíthatsz csak magadra.
Az ajtó felé ballagva még elmondasz egy imát,
Istenem,segíts,hogy ne kövessem el mégegyszer ugyanazt a hibát.
Hogy nem állok ki magamért,
Belső templomom nyugalmáért.
Állandóan félni,
S csak félig élni,
Ebből nem kérek,
Búcsúzom tőled fél élet.
Vállalom,
S büszkén hordom a lábamon azt,aki vagyok,
Akkor is, ha nem hagyod.
Ha szeretsz,szeress.
Kérlek,nevess és keress.
Mosolyoddal etess.
Ha gyűlölsz,
Azzal engem meg nem ölsz.
Lehet kívül pompában tündökölsz,
De lelkedben nyomor,
Háború utáni nyomok.
Mély lélegzet,
Már nem félek.
Itt vagyok nekem ÉN,
Aki ott mélyen bennem él.
Hallom,
Látom, ki vagyok,
Tudom, mit akarok.
Szeretni,táncolni,
Esőben ölelni.
Az ajtót már nem zörgeti senki.
Nyugodtan mondhatom,hogy ennyi.
Megvívtam a harcomat,
Boldogság ül ki az arcomra.
